Erdőben, parkban vagy általános iskolák környékén sétálgatva úton-útfélen találkozhatunk a szív vésett, rajzolt vagy festett ábrájával. Ez a szívábra –legalább is a sikeresebb műalkotásokon –csúcsával lefelé mutató, fölül fordított ülepet formázó háromszögre emlékeztet. A szív belsejében általában monogramok találhatók, a szívbelsőt pedig gyakran nyílvessző fúrja át, amelynek hegyes vége lefelé irányul. Az efféle rajz egy vagy két, ritkábban több személy szerelmét hívatott jelképezni. De vajon mi ennek az ábrának a története, magyarázata?
Egy kérdést tettünk föl, ám valójában kettőre kell választ adnunk:
1. Miért jelképezheti a szív a testi szerelmet?
2. Miként alakult ki a ma elfogadott szívábrázolás?

1. Miként jelképezheti a szív a testi szerelmet?

A hagyomány a szívet a legkülönbözőbb kultúrákban az életerő forrásaként, a lélek, sőt olykor –például Pliniusnál –az értelem lakhelyeként tartja számon. E képzeteket a szívnek a vérrel való kapcsolata, színe, a testben elfoglalt központi helyzete, illetve folytonos –az élettel szorosan összefüggő –mozgása is erősíthette. A szívábrázolások valószínűleg ezért kötődhettek kezdettől fogva a tökéletesség jelképéhez, a csúcsával lefelé fordított, egyenlőszárú háromszöghöz –amelynek a mai szívábra is őrzi némi nyomát.
A rituális kannibalizmus világában élő népek körében gyakori az ellenség szívének megevése az erő, a bátorság megszerzése céljából. A szív az eleven szívet áldozó aztékoknál az élet, a hit és a szerelem központja (míg az átfúrt szív a bűnbánatot szimbolizálta.) Egyiptomban az értelem, az akarat és az érzelmek centruma. A buddhista szimbolikában a „gyémántszív”Buddha rendíthetetlenségének, vagyis éppen érzelem-mentességének jelképe lett: Buddha egyébként egy, többnyire szív-alakú levelekkel ábrázolt fügefa (Bodhi-fa) alatt világosodott meg, s lett Buddhává. A taoisták az értelem, a bráhministák pedig az élethordozó átman, míg a moszlimok az abszolút szellem és a hit központját látták a szívben (a szufik a hit-elméletet „a szív tudományának”nevezték). Az örmény hiedelem szerint mindenki egy-egy égről hullott csillagot őriz szívében: ebből származik életereje, s ez énjének lényege. Még a 18. századi –vitalista –fiziológusok is hittek benne, hogy a szív kamráiban lakozik a spiritus vitalis, az életadó szellem, amely a testet elevenné teszi. Egy szó, mint száz, a szív szinte minden fejlettebb kultúra képzetvilágában központi, és a lélekkel összefüggő szerepet játszott.
A szív és az élet szoros kapcsolatára utalnak azok az egyiptomi hiedelmek is, amely szerint a szív –akár az életerő –az 50. életévig növekszik, aztán zsugorodni kezd. Az egyiptomi mitológiában a szív a túlvilági ítélkezés során mérleg serpenyőjébe kerül: ha bűnök szennyezik, és nehezebbnek bizonyul egy tollnál, tulajdonosára büntetés vár.
A görög természetfilozófiában –talán éppen egyiptomi hatásra –a szív az őselemek közül a tűzzel áll rokonságban, hiszen eleve forró, és vörös színű (a tűz alkímiai jele, amely egy írott, összetartó szárú m betűre emlékeztet, egyébként igencsak hasonlít a szív-ábrára). Erósz, vagyis a szerelemisten attribútumaként a szív azonban csak a hellénizmus idején tűnik föl az ábrázolásokon, mégpedig meglehetősen ritkán. A görögök egyébként a kardia szó alatt nem csak a szívet, hanem a gyomorszájat is értették (to sztoma tész koiliász). A latin nyelvben a ventriculus szó szintén jelentheti a szívkamrát és a gyomrot egyaránt, sőt a héber leb, libba szó is jelölhet szívet és gyomrot is. A görög, latin és héber nyelv „szív”szava tehát valójában nem szervet, hanem testtájékot jelölt. Ez a névazonosság lehetett az oka annak, hogy a görög phrén (’gyomorszáj-tájék’) miért szerepelhetett a lélek lakhelyeként az ókori gondolkodásban.
Az Ótestamentumban a szív szintén a legfontosabb szerv. A „kemény, lágy, gonosz, szőrös szív”–bár evvel sokan nincsenek tisztában –mind ótestamentumi eredetű kifejezései nyelvünknek, s valamennyi a lelkületre utal. Ez a szerv Salamonnál (Péld. 15-13-14) egyenest a kedélyállapot jelképe. Az Újtestamentum több mint százötvenszer utal a szívre, mint a szándékok, a lélek lakhelyére, az emberi lényeg metaforájára. Az apostolok „egy szívvel és lélekkel”imádkoznak (ApCsel. 1.14.) sőt Isten egyik jelzője is lehet a kardionosztész (aki ismeri a szívet –ApCsel. 1.24.). A szív emellett a középkori tudomány számára is megőrizte központi szerepét: Hildegardis von Bingen, 13. századi tudós apátnő szerint például a szív a gondolatok szülőhelye, a domus animae, vagyis a lélek háza, a gondolatok innen emelkednek föl az agyba, amely formába önti őket.
A szív a keresztény szimbolikában központi jelképpé emelkedik. Kezdetben csupán (már Szent Ágostonnál is) a vallási érzelem, az Isten iránti szeretet, a kharisz szimbóluma. A szempontunkból lényeges fordulat azonban sokkal későbbi: a szív csupán a 13-14. század folyamán jelenik meg a testi szerelem jelképeként is. Ebben a folyamatban az antik hagyományon túl az arab, majd az ennek toposzait felhasználó európai trubadúr- és vágáns-költészet hatása1, illetve a nagy pestisjárványokat (14. sz. második fele) követő misztikus Mária- és Krisztus-szíve-kultuszok jelképrendszere játszhatta a főszerepet. (A misztikus elképzelések szerint a lélekszikra, a scintilla animae, a szívben lakozik: Isten a fogantatáskor a szívbe ömleszti, infundálja a lelket, amely innen jut a megtermékenyült, vagy éppen megtermékenyülő magba). Az arab virágkor (udvari-lovagi) költészetében számos későbbi, a szerelmes szívvel kapcsolatos közhely megjelenik már: pl. a „Hölgy”képe és emléke „belevésődik a szívbe”; a szív vándorútra indul, hogy fellelje a Szerelmet; a Lángoló Szív, a szíven uralkodó Hölgy motívumai, stb. Az arab szerelmi és orvosi irodalomban bukkan föl tudomásom szerint először a szerelmi boldogtalanság miatt megszakadó szív motívuma is. (Igaz viszont, hogy az arab orvosok a szerelembetegséget, az úgynevezett hiereos-t inkább elmebajnak vagy idegbetegségnek, nem pedig szívbetegségnek tartották, a szívritmus-zavar ennek a kórnak csupán egyik tünete volt).
A Mária Szent Szíve, Krisztus Szíve, a Krisztus szívéből eredt vért őrző Grál-lovagok motívuma a képzőművészetben is egyre gyakrabban jelent meg ebben az időben, s ekkoriban ábrázolták először Mária szívét –hét fájdalmát jelképező –tőrökkel átdöfve. Ez az ábrázolás –Amor nyilának képzetével kombinálva –a nyíllal átszúrt szív előzményének tartható. Vallási szimbólumok egyébként, afféle „gesunkenes Kulturgut”-ként könnyen válhatnak világi jelképpé, példa erre a zsidók megbélyegzésére alkalmazott Dávid-csillag, a husziták által politikai jelképként használt kehely, vagy a nácik által hasonló célra bitorolt szvasztika esete.
A reneszánsz, majd még inkább a barokk szimbolikában a szívfogalom immár új tartalmakkal telítődött. A 16. század embléma-irodalma már a földi szerelem jelképeként is ábrázolja a szívet, mégpedig megjelenésében is már a klasszikus, ma is ismert formában. A 17. század végére pedig valóságos szív-kultusz alakult ki, amelynek eredményeképpen –öntudatlanul ősi, egyiptomi szokást követve –sokan külön temettetik el szívüket (gyakran szív-alakú urnába zárva), mint egyéniségük legfontosabb részét, később pedig a szív a pietista mozgalmakban kap hangsúlyos szerepet. Érdekes, hogy a szívvel kapcsolatban mégis csupán egyetlen egyházi ünnep alakult ki, a Jézus Szíve ünnepe, amely ráadásul viszonylag későn kanonizálódott: Jézus Szíve (az Oltáriszentség) ünnepét 1765 óta az Úrnapja utáni csütörtökön tartják a katolikusok. (Az ünnep maga korábbi eredetű, a Jézus Szíve elnevezés származik csupán ebből az időből.)
A szív életközpont-szerepével kapcsolatos hiedelmek a néphitben is szívósan tovább éltek (és élnek ma is), példa erre a szerb és román népesség körében a 20. század elejéig élő szokás, amely szerint a vámpírt (az eleven holttestet), egyebek közt szívének elégetésével, vagy karóval való átdöfésével lehet végleg elpusztítani. A szív „orvosi”átszúrása egyébként a 19. században is szokás maradt még, ennek célja azonban a tetszhalottak elevenen való eltemetésének megelőzése volt. A szív emellett a szerelmi varázslásban is –Európa-szerte –fontos szerepet kapott.
A barokk szívhagyomány továbbélésén alapul a szentimentális, majd a romantikus szívszimbolika is. A szentimentális és a romantikus irodalom számára a szív már egyértelműen a testi szerelem, az érzelmek jelképe, Puskin, Heine, Victor Hugo, Byron vagy éppen Petőfi és Kisfaludy Sándor költészetében szinte kötelező toposzként szerepelnek a megszakadt, fájó, lüktető, lángoló, sajgó, vérző, kihűlt stb. szívek. A biedermeier emlékkönyvek leggyakoribb díszítése immár a –csupán földi szerelmet vagy szeretetet jelző –szív. Ennek a hagyománynak folytatásai azok az autókra matricázott, e-mailekhez csatolt, levelezőlapokon virító szívek is, amelyek a modern jelképrendszerben már gyakran egyszerűen a „szeretem”szót helyettesítik. (A ’szeretet’és a ’szerelem’jelentés a szívszimbolikában, akár a nyelvekben –Liebe, love, amor, amour stb. –nehezen szétválasztható. Hisz Amicis híres Szív c. regényében nincs szó szerelemről, csupán szeretetről, míg ugyanilyen –Herz –címen Németországban pornóújság jelent meg a 70-es években.)
A szív azonban nem csak a szerelmi vágyat, hanem annak testi megjelenését, a nemi szervet is képviselheti (a fordított szív-alakzat erősen emlékeztet a herére vagy a makkra). Ezt a kettősséget olykor a művészeti ábrázolásokon is tetten érhetjük, de akad rá egyértelmű irodalmi példa is, különösen a sikamlós allegóriákat kedvelő rokokó irodalomban. Stanislas Jean Boufflers (1738-1815) a félig lengyel származású francia költő például teljes poémát adott ki 1763-ban „Le coeur”címmel, amelyben a szív szó szinte véges-végig egy bizonyos (női) testrész fedőneveként szerepel. Ám később sem ritkák az effajta allegorizálások. Babits Eratojában közli Ch. Bovie2 „A lányok szíve”, illetve „A fiúk szíve”című versét, amelyben a szív nem más, mint a nemi szerv szimbóluma. Az első vers első szakasza a következőképpen szól:

„Nézd, nézd e sok kacagó ifju leánykát!
Mint rózsa szirma, frissek, édesek:
ártatlanul mohó szemedbe tárják
azt, amit Boufflers „szív”-nek nevezett.
E kis szivet csiszolja majd az élet
drágakővé a dús csipkék alatt,
ma még csak álom, isteni ígéret,
vázlatos kép és hamvas árnyalat.”

Ugyanitt olvashatjuk Voltaire „Felelet „A szív”című versre”c. költeményének fordítását is, amelyben a szív szintén mindkét fajta nemi szervet jelképezi.

„Ez ám a jó iró! Látszik hogy szereti
a jót, hogy szereti a szívet
és jó nagy szíve van neki.
Lejárt már tavaszom, elhullatám virágom,
de még szivemhez szól a szív….”

Noha a magyar költészetben Balassi óta a szív gyakran szimbolizálja a (testi) szerelmet, a honi népművészetben csak 17. sz. végétől szerepel a szívábra –ám ekkortól már egyértelműen a testi szerelem, pontosabban a férfiasság jelképeként. Gyakran ábrázolják tulipánnal együtt: így szerelmi üzenetként funkcionál. Noha nyugaton már a 14. századtól ismertek szív alakú mézeskalácsok, hazánkban azonban a mézeskalácsszív szintén csak a 18. században terjedt el. A magyar népköltészetben –bizonyára szintén nyugati hatásra –a szív a szerelem, az érzelmek, a lélek megtestesítőjének szerepét játssza, ám némelyik népdalban a szív kifejezetten a női vagy a férfi nemi szerv szimbólumaként is azonosítható.
A szív tehát ősidők óta az élet szimbóluma volt, így, mint az érzelmek központja a kereszténység központi fogalmának, a szeretetnek is jelképévé válhatott. A jelkép a 12-14. század közt süllyedhetett lassan részben világivá is, elsősorban a trubadúrköltészet és az új miszticizmus hatására. A barokk vallásos töltésű szívkultuszának hatására alakulhatott ki a szentimentalizmus, majd a romantika máig eleven szívszimbolikája, amelyben a szív immár egyértelműen a testi szeretet-szerelem –illetve olykor egyenest a nemi szervek –jelképeként szerepel.

2. Miként alakult ki a ma elfogadott szívábrázolás?

A Kr.e. 3. évezred elejéről, Afganisztánból származnak az első olyan kerámiák, amelyeken –stilizált füge, illetve borostyánlevelek formájában –a mai szívforma megjelent. Később a motívum valamennyi szomszédos kultúrában tovább élt: a knósszoszi palota Kr.e. 2. évezredből származó falfestményein éppen úgy megfigyelhetők szív-alakú virágmotívumok, mint a Kr.e 8. század korinthoszi vázáin. Hellászban a szőlőt is gyakran ábrázolták szív-alakú levelekkel. Dionüszosz, boristent, erotikus jelenetek szereplőjeként gyakran veszik körül szív-alakú mintázatok –amelyek valójában szőlőlevelek. Itt kapcsolódik egyébként először össze az erotika és a szív-minta a történelemben, igaz, ezeknek az ábrázolásoknak valószínűleg semmi közük a későbbi szívszimbolikához: mindezek a szívlevélkék ráadásul zöldek, vagy barnák, vagyis az emberi szív egyik fontos jellemzője, vörössége hiányzik róluk. Feltételezhető azonban, hogy a középkori miniátorok életfa-ábrázolásain a szív-alakú levelek ókori festészeti előzményekre tekinthettek vissza. Mindez tehát eddig csak a puszta forma története, amelynek semmi köze az ember mellkasában dobogó szervhez.
A szakirodalom szerint ugyanis csak a trubadúrköltészet, az udvari kultúra világa hozza el a szívminta szekularizációját, s egyben a szívminta és a szív (’cor’) azonosítását. Eladdig a szív –mármint a szerv –az egyházi szimbolikában játszott csupán szerepet, itt is csak viszonylag későn, a 13-14. század folyamán vált a vallásos rajongás, az Isten iránti szeretet egyértelmű jelképévé. Piros színűvé is ekkoriban válik a szív –márpedig a piros szín ősidők óta az életerő és a szerelem jelképe. A 14. századtól a szív-motívum, és kimondottan a vörös szív motívuma megkezdi karrierjét: először az Egyházon belül (Giotto 1305-1307 közt készült freskóján Caritas, vagyis a Szeretet szívet tart és ajánl föl Istennek), majd a világi művészetben is.
A szív-ábra ekkori elterjedésének négy alapvető oka lehetett: 1. A szív a szeretet, irgalmasság, hűség szerelem egyértelmű jelképévé vált mind a vallásos, mind a világi művészetben. 2. A Krisztus- és Mária-kultuszok a 14. századtól mindenütt erőre kaptak (ezekben ugyanis a szív központi szerepet játszott). 3. A szív-forma megjelent a címerekben, a 15. század második felétől pedig nyomtatásban is terjedt. 4. A 15. századtól kialakuló kártya-kultúrában mind a német, mind pedig a francia kártyában a szívnek fontos szerep jutott. A kártya a 14. században, arab közvetítéssel jelent meg Európában. 1500 körül alakultak ki a német (ún. magyar) kártyalapok (köztük a szív-piros), illetve a francia kártyalapok (köztük a kőr-piros). A kártyalapok szíveit kezdetben férfialakok tartják, a szív képe azonban már a klasszikus szívábrázolással megegyező.
A szívábra éppen ekkoriban –vagyis a 15. század végén –nyerte el mai formáját. Cesare Ripa magyarul is olvasható Iconologiá-jában immár klasszikus formájukban láthatók a szívek a Szeretet (Caritas), az Egyetértés (Concordia), a Meggondolás (Consilia), a Szerelmes Elégedettség (Contentio Amorosa), a Hűség (Fidelitas) vagy az Állhatatos Szeretet (Firmus Amor) ábrázolásaiban. A szív felső, női idomokra emlékeztető lekerekítésének ugyan vannak orvosi előzményei (a szívet korábban olykor lóhere alakban ábrázolták, hogy két-két kamrája és pitvara megfelelően elkülönüljön), ám az ikonográfiában ennek a kerekítésnek egyéb funkciói és okai is lehetnek. Több kutató is rámutatott, hogy a szívábra egyszerre utal a női kebelre (és alfélre), illetve a férfi nemi szervre, pontosabban a herékre. Piros, helyesebben vörös színe kiemeli e konnotációit. Noha a szív ekképpen önmagában is a két nem egyesülésének jelképe lehet, a copulatiot még pregnánsabban szimbolizálja az egyértelműen fallikus jellegű nyíllal átlőtt szív (amely eredetileg –mint már említettük –a Megváltó iránti szeret szimbóluma volt, illetve a hétfájdalmú Mária tőrökkel, „bútürűkkel”, sebzett szívére utalt.)
A késő-középkorban születik egy másik, közismert szív-forma, a lángoló szív is, amely azonban a barokk idején vált igazán népszerűvé. A barokk szívábrákon a szív immár klasszikus, hegyes-gömbölyded alakjában tündököl: a lángoló szív az égi szerelem jelképe, s Krisztust is előszeretettel ábrázolják nyitott mellkassal, vagy éppen úgy, hogy –hangsúlyozottan veres, gyakran sugárkoszorúval övezett, vagy vérző –szívét jobbjában, mellkasa előtt tartja. A lángoló vagy vérző szívforma számos barokk szent attribútumaként is megjelent a 17-18. század folyamán, s ebben a korban az Oltáriszentséget hordozó úrmutatókat is előszeretettel készítették szív-formájúra. A barokk szívábrázolások gyakori jellegzetessége az, hogy a szív világít, vagy legalábbis sugarak erednek belőle. A világító szív motívumának karrierje a Lukács-Evangéliumban kezdődik (24.32.), majd a Grál-történettől az Andersen-meséken át egészen E.T. történetéig ível.
A klasszikus szívforma kialakulására talán még egy sajátos egybeesés is hathatott: Az eredeti teremtéstörténetben –a héber és a latin szövegben egyaránt –a bűnbeesés eszközeként csak gyümölcs (pri, ill. fructus) szerepelt, ám már igen korán elterjedt a meggyőződés, hogy Éva almát szakított a Tudás Fájáról, s hogy ez a fa valójában almafa volt. A keresztény ikonográfiban az alma Ádám és Éva attribútuma lett. Márpedig az alma igencsak hasonlít a mi szív-ábránkra. Ráadásul a bűnbeesés után, mihelyt a szeme kinyílt, Ádám és Éva fügefalevéllel födi el szemérmét –a szív alakú, stilizált fügefalevélről pedig már esett szó! Az alma, mint szerelem-jelkép régóta ismert a Földközi-tenger vidékén: elég, ha Aphroditének a trójai háborút elindító almájára gondolunk. Egy szó, mint száz a ma ismert szívforma kialakulására talán ezek az almával kapcsolatos homályos, de meglehetősen ősi képzetek is hathattak!3
A szív még egy növénnyel tart egyébként különös –nem annyira formai, inkább tartalmi –rokonságot, mégpedig a rózsával. E két jelkép, különösen a barokk idején, szinte felcserélhetőnek számított –rokonságuk színükön kívül a hagyományos keresztény szimbolikában is gyökeredzhet (érdekes módon a szívhez hasonlóan a rózsa is sok helyütt szerelemjelképként funkcionált).
Ami a tudományos szívillusztrációkat illeti, antik orvosi szív-ábrázolások ugyan nemigen maradtak ránk, ám Galénosz és Arisztotelész anatómiai tévedéseiből arra lehet következtetni, hogy a szív ismerete, rendszeres bonctan híján nem lehetett túl fejlett. A fennmaradt egy-két antik eredetűnek tartható orvosi ábrán a szív toboz, vagy lóhere-formájú Az arabok közül Avicenna vagy Haly Abbas –Arisztotelész és Galénosz nyomán –szintén téves képet alkotott a szívről, Rhazes vagy Maimonidész azonban nagyjából ugyanebben az időben pontos leírást adott róla. Az orvosi munkákban is a 13-14. századtól –valószínűleg éppen arab hatásra, és didaktikus célokból –kezdték a szívet részint lóhere-alakban, részint pedig a ma ismert, szimbolikus „kőr”formájában ábrázolni. Ennek a trendnek csak a vesaliusi anatómia vetett véget. Realdo Colombo és William Harvey felfedezései nyomán, a 17. század elején a vérkeringés rendszerét is sikerült pontosan leírni, s az is kiderült, hogy a szív nem különleges szerv, hanem csupán „közönséges izom”–ahogy azt a Francia Enciklopédia szócikkében olvashatjuk. Ettől az időtől fogva az orvosi szívillusztrációk már teljesen eltértek a szimbolikus és művészeti ábrázolásoktól.
A klasszikus –nyíllal, tőrrel átszúrt, vérző –szívábra, mint szerelemjelkép egyébként nemcsak festményeken, rajzokon, falfirkákon tűnhet fel, hanem, igen régóta, tetoválásokon is. 1722-ben mutogatta magát több Európai városban az az indián „herceg”, akinek egész testét ábrák borították (Acta Vratislaviensia. 1722. 310-311.): a tetoválás európai divatja nagyjából ettől számítható (noha a tengerészek közt már korábban is elterjedt a test-festés szokása). Erhard Riecke 1925-ben kiadott szakmunkája szerint legkésőbb a 19. század vége óta a nyíllal átlőtt szív már közkeletű és elterjedt tetoválási motívumnak számított Európa-szerte.
Meg kell említenünk azt is, hogy szív klasszikus ábráján némelyek a házastársi hűség és a szerelem jelképét, a kettős (egymásba fonódó) gyűrű motívumának nyomát is felfedezni vélik. Érdekes, hogy a szív, ősi egyiptomi, majd görög orvosi elképzelések szerint, a gyűrűsujjal áll anatómiai kapcsolatban. A gyűrűsujjból az antik orvosok szerint egy életfontosságú ér vezet a szívbe: ez a vélt kapcsolat ad magyarázatot arra, hogy miért pont ezen az ujjon kell viselni a jegygyűrűt. A 18. századtól egyébként, különösen német földön, valóban megjelenik a jegygyűrű-pár a szívábra fölött, vagy annak tetején.

Összefoglalva tehát a mondottakat: Az ókori vagy még korábbi szív-motívumoknak valószínűleg semmi közük nem volt a szívhez. Az ókori orvosi könyvekben a szív lóhere, vagy toboz-alakban jelenik meg. A szív ma használatos ábrázolása a 13-14. században alakulhatott ki, ám csak a 16. század elején –talán a kártyalapok hatására –vált közkeletűvé. A szívszimbólum kialakulásában számos hagyomány játszhatott szerepet, formáját az egyenlőszárú háromszög, a tűz-szimbólum, a kettősgyűrű, a rózsa, vagy az alma motívuma is befolyásolhatta. A jelképes szívábrák szintén a 16. században különülhettek el az orvosi, tudományos ábrázolásoktól. A szívábra szerelmi-jelkép funkciójában pedig, vallási és jelképes tartalmain túl, piros színe és a nemi szervekre emlékeztető alakja is szerepet játszhatott.

A fákra vésett, nyíllal átlőtt szíveknek tehát nagyjából ez a történetük.

Magyar László András

Lábjegyzetek:

1. A Carmina Burana-ban már kifejezetten azt olvashatjuk, hogy Venus lakhelye a szív (Quicquid Venus imperat/labor est suavis/quae nunquam in cordibus/ habitat ignavis).

2. A Ch.Bovie név valószínűleg Babits nevének elferdítése (Boviech), vagyis a vers eredeti Babits-mű lehet. Bovie nevű költő ugyanis tudtommal nem létezett.

3. Az alma – azon a bosszantóan egyszerű magyarázaton túl, hogy a latin nyelvben a malum szó almát és gonoszt egyaránt jelent – talán azért is kapcsolódott a bűnbeesés történetéhez, mert ősi szerelemjelkép volt. Néhány közép- és kora újkori teológus szerint ugyanis a bűnbeesés (a „tudás megszerzése” vagy a „szemkinyílás”) voltaképpen az első nemi aktussal, vagy legalábbis a nemi éréssel volt egyenlő.