Az agyagformákat felváltó formafaragás bölcsője Dél-Németország, Ausztria, illetve Svájc. A hazai mézeskalácsos-ipar kialakulása – német és osztrák hatásra – a 17. sz. elejére tehető. A Felvidéken és Erdélyben sorra alakultak a műhelyek: Besztercebányától Pozsonyig, Bártfától Brassóig. „Mézes báb”-ról ugyan már korábban van írásos emlékünk, az Alföldön (pl. Debrecenben) azonban csak a török kiűzése után, vagyis a 18. sz. elejétől tudunk működő céhekről. A hazai céhek működésének a modern cukrászat vetett véget a 19. sz. utolsó harmadában.
A céhek megszűnésével azonban nem tűnt el végleg a mézeskalács, melyet a társadalom szinte minden rétege kedvelt. Az eredetileg városi mézeskalács falun is mind népszerűbb lett. Az igényesebb, bonyolultabb formákat egyszerűbb faragások, közérthetőbb szimbólumok váltották fel, mint a szív, a huszár, a pólyásbaba, a kard, illetve állatok és használati tárgyak. Bár a közízlés a hagyományokat és a minőséget idővel „felhígította”, örvendetes tény, hogy ez az ősi mesterség továbbél. A hagyományőrzők és a kísérletező újítók munkái mellett formagazdagságára a képzőművészek is felfigyeltek. Ld.: Jávor Pál és Schéner Mihály

A mézesbábosok műhelyében évszázadok óta általában háromfajta tésztaféleség készül.
A fogyasztásra szánt egyszerűbb puszedlik, stanglik sorából kiemelkednek a reneszánsz, barokk hagyományokat őrző, ütőfás (negatív vésetű faforma) mézeskalácsok vagy mézesbábok, melyhez a formákat ügyes kezű mesterek vagy segédeik faragták. De az is előfordult, hogy a sablonokat neves ötvösök, rézmetszők készítették.

A vidéki városok és a különböző búcsúk legjellegzetesebb darabjai azonban a piros alapú, színes tükrösök, illetve szívek voltak.
A szerelmi ajándékba kapott vásárfiát – a nagy tükrös szívet – a falusi fiatalok nagy becsben tartották, tulajdonosa sokáig megőrizte. Az „eizolt” ; mézeskalácsok már tömegtermékek, az ütőfásoknál kevésbé igényes cifraságok, de naiv kedvességük révén sokáig megőrizték népszerűségüket.